A szegények gabonája

„Érek én is annyit, mint a gabona kalásza, s még szebb is vagyok, virágaim pompásak, mint az almavirágok, örül a szem, ha rám néz meg a családomra.– mondja Andersen meséjében gőgösen a hajdina"
A szegényember gabonája nem más mint a Tatárka  pontosabban a Pohánka, azaz a Hajdina. Gabonaként emlegetik, bár nem a gabonák, hanem a keserűfűfélék családjába tartozik. Jellegzetes, fanyar, picit kesernyés, de mindenképp karakteres íze eléggé megosztja a közvéleményt. Az őshazája Ázsia, Európába tatár és török közvetítéssel jutott el. Termesztése, bár fellendülőben van, de alacsony termés hozama miatt nem túl népszerű, ez magyarázatot ad az árára is. Magas a kalcium, a kálium és magnéziumtartalma, míg nátriumban meglehetősen szegény. A népi gyógyászatban, magas vérnyomás kezelésére is használták, mert a hajdina gyógynövényként is jól alkalmazható; serkenti a vérkeringést, az emésztést, jó hatással van az idegrendszerre, vérnyomás- és vérzéscsökkentő, megszünteti a kellemetlen szájszagot.

Csak 1 érdekesség: Franciaországban hajdinamézzel ízesített sör is készítenek. 















HAJDINA SALÁTA, FÜSTÖLT SONKÁVAL

Hozzávalók:
40 dkg hajdina
10 dkg csemege uborka
10 dkg sárgarépa
1 db édes alma
1 fej lilahagyma
füstölt sonka
tökmagolaj, ecet
rozmaring
babérlevél
só
Az átválogatott, megmosott hajdinát a rizzsel hasonlatos módon megpároljuk, ízesítésnek rozmaringot és babérlevelet használjunk. (Ez az alap hajdinakása, ha köretnek készítem, apróra vágott vöröshagymát és egy kis szalonnát rakok még bele). A uborkát, a répát, az almát és a hagymát a hajdinához hasonló méretű apró kockákra vágjuk. A kihűl hajdinához hozzákeverjük a zöldség és alma kockáinkat, tökmagolajjal és ecettel ízesítjük, ha kívánja sózzuk. Hűtőben jól lehűtjük, és tálaláskor megszórjuk ( de, bele is keverhetjük) szép vékonyra csíkozott füstölt sonkával.

A HAJDINA

Hans Christian Andersen meséje

Ha nyári vihar után kimegyünk a határba, de sokszor látunk feketére perzselt szántóföldet! Olyan a föld, mintha lángfolyam ömlött volna át rajta, s a parasztok azt mondják: „beleütött az istennyila”. De mért ütött bele? Nekem elfecsegte egy veréb, az meg egy vén fűzfától hallotta, amely ott állt, s ott áll mind a mai napig egy hajdinaföld szélén. Tekintélyes, öreg fűzfa, ha görbe is már a dereka. A törzse már odvas, fű meg vadszeder sarjad ki belőle, koronája meghajlik, vesszői a földet söprik, mintha hosszú, zöld haja volna.

Körülötte rozs meg árpa bólogat, még zab is, igen, rezgő kalászú zab, amely ha érik, olyan, mintha egy parányi fán apró kanárimadarak üldögélnének. Nőtt, érett az áldott gabona, s minél súlyosabb lett a kalásza, annál mélyebbre hajtotta szelíd, alázatos fejét.

De volt ott egy darabka föld, éppen a vén fűzzel szemben, amelyen hajdina termett. Bizony, a hajdina nem hajtott fejet, mereven állt, és büszkén fölvetette a fejét.

– Érek én is annyit, mint a gabona kalásza – mondta gőgösen –, s még szebb is vagyok, virágaim pompásak, mint az almavirágok, örül a szem, ha rám néz meg a családomra. Láttál-e már nálunk szebbet hosszú életedben, te vén fűzfa?

Az öreg fűz lassan bólogatott, mintha azt mondta volna: „Bizony, láttam!” De a hajdina még magasabbra vetette hiú, gőgös fejét, s azt mondta magában: „Ostoba, vén fa! Olyan öreg már, hogy fű sarjad a derekából!”

Hirtelen vihar kerekedett, vad nyári vihar; a mező virágai szorosan összecsukták kelyhüket, vagy lehajtott fejjel várták, hogy elvonuljon fölöttük az ítéletidő. De a hajdina a vihar előtt sem alázkodott meg, büszkén nézett a magasba.

– Vigyázz, hajtsd le a fejedet! – intették a virágok.

– Én nem szorulok rá – felelte dölyfösen a hajdina.

– Fogadd meg a szavunkat, hajtsd le a fejed! – kiáltotta a gabona. – Közeleg a vihar angyala, röpítik sebes szárnyai. És a szárnyai leérnek a felhők közül a földig, s mielőtt még kegyelemért könyöröghetnél, feketére perzsel.

– Csukd össze a szirmaidat, hajtsd le a leveleidet! – figyelmeztette a vén fűzfa. – Ne nézz a villámfénybe, ha átcikázik az égen, ezt még az emberek sem merik, mert a meghasadó égen belátni a mennyországba, de bele is vakulhatnak a nagy fényességbe. Hát még velünk mi lenne, fákkal, növényekkel, akik sokkal silányabb Isten teremtményei vagyunk?

– Silányabbak? – méltatlankodott a hajdina. – Majd én megmutatom neked, hogy benézek a mennyországba!

Olyan hiú volt és olyan gőgös, hogy meg is tette. Sustorgó villámok hasogatták az eget, kék lángba borult tőlük az egész mindenség.

Nagy sokára elvonult a vihar, a gabonafélék meg a mező virágai esőtől mosdatva, üdén hajladoztak a megfrissült levegőben. Csak a hajdinát perzselte koromfeketére a villám tüze. Holt gyom lett a mezőn.

Az öreg fűzfa lassan lengette hosszú ágait a szélben, keskeny zöld leveleiről esőszemek gyöngyöztek, mintha a fa könnyei lettek volna. A verebek meg is kérdezték tőle:

– Mért sírsz, öreg fűz? Örülj az áldott természetnek, nézd, kisütött a nap, nézd, vonulnak a felhők! Érzed a virágok, bokrok illatát? Mért sírsz, öreg fűzfa?

Akkor a vén fűzfa elbeszélte nekik, milyen gőgös és öntelt volt szomszédja, a hajdina, s hogy büntette meg a természet, mert a büntetés sohasem marad el.

Én ezektől a verebektől hallottam a hajdina történetét, amikor egy este megkértem őket, meséljenek valamit.