-Csinálj nekem finom valami husit!
-Mégis mire gondolsz?
-Mindegy; krumplival.
A szakács körbe néz. Szép nagy konyha, az asztalon vágódeszka, rajt egy árva vöröshagyma önfeláldozóan várja a szomorú sorát. Szomorú? Végül is valakinek örömet fog okozni és az szép dolog. Így már könnyebb.
-Azért még utoljára megsiratom a hóhéromat, tudja meg, kit veszít el.- tervezi jövöjét a hagyma.
-Hmm.- mormolja a szakács.
Tovább szemlélődik. Kicsit odébb egy tálkában reszelt sajt, füstölt. Véletlen, hogy elől maradt vagy eleve elrendelték (föntről), hogy itt mutogassa magát és ezzel segítse a szakács dolgát.
-Ez is jó lesz valamire; minden... és mindenki jó valamire. - gondolja.
Levág két szelet húst és neki áll alkotni. Gondos, profi ugyanakkor laza, kissé hanyag vagányságnak álcázott mozdulatok. Az ételért mindent.
Úgy érzi valaki figyeli, mindig figyeli. Egy kósza pillanatra, felnéz. Az éhes ember ott áll a tálalónál. A tekintetük összeakad. A szakács apró mozdulattal felbiccenti a fejét, felhúzza a szemöldökét, mintegy ezzel jelzvén, a kérdést -Mi van?
Úgy érzi valaki figyeli, mindig figyeli. Egy kósza pillanatra, felnéz. Az éhes ember ott áll a tálalónál. A tekintetük összeakad. A szakács apró mozdulattal felbiccenti a fejét, felhúzza a szemöldökét, mintegy ezzel jelzvén, a kérdést -Mi van?
-Na, mit csinlász?! - kérdezi mosolyogva az éhes.
-Mindegy, de krumplival.
Közben felkockázza a hagymát. Nem sír. Lehet, hogy lenne rá oka; ma valahogy nagyon furcsa. Vidám, mindig viccelődő ember, de ma szótlan és talán picit szomorkás. Fölösleges lenne megkérdezni mi a problémája, úgysem válaszolna őszintén, csak kínos mosollyal annyit mondana, álmegnyugtató hangon - Semmi. Ebből a semmiből viszont, sokkal több mindet kihall az ember, mint azt gondolná. Az is lehet, hogy gondolja, sőt tudja. Mindig is azt hangoztatja a maga bölcsességével
- Nincs szükségetek az én gondjaimra.
Egyre jobb illatok töltik meg a konyha, most egy kicsit hűvös, rideg levegőjét. A szakács látszólag csak az ételt figyeli; az éhes ember a szakácsot. Gyermekies mozdulattal kapják el fejüket, amikor ebben a jó illatú, görcsös csendben, mégis találkozik tekintettük.
Dugó-nyöszörgés és egy szolid, illedelmes pukkanás. Sistergés, felcsapódó bor-gőz, (istenem megint ezek a mennyei illatok), egy „biztonsági” kóstolás, egy kis kakukkfű és egy csipet só. Kész. Kialszik a tűz (ez is), nem sistereg tovább. A szakács lomha, unott léptekkel elindul a tálaló felé. Tálal.
-Jó étvágyat!
-...
-Egyél mert kihűl... ez is.
-Mi van veled?
Tudta, hogy nem ússza meg ezt a napot sem.
-Semmi.
Kínos és néma pillanatok következnek. A szakács össze-vissza pislog, ruháját igazgatja, füle mögé simítja azt pár szál, kikandikáló haját. Már éppen sarkon fordulna, hogy kilépjen ebből a beszélgetésből, de az éhes ember nem hagyja.
- Mi a gáz?
-Szúrós szagú, légnemű anyag.- és bugyuta, erőltetett mosoly kísértetében kacsint egyet. A kacsintás sem sikerül igazán.
-Ne ökörködj! Mi a hézag?
-...
-Na, mond már!
-... tegnap veszekedtünk és ott hagyott.
-??? Kicsoda???
-Anita.
-?Anita?
A szakácsot több mint két éve nem látták nővel. Az éhes (most már mindenre) nem tudott mit kezdeni ezzel az információval. Látta, hogy ez nem vicc vagy legalább is úgy érezte. Most ő volt a tehetetlenebb. Bénító egy helyzet.
-... asszony volt, válni akart... Több mit négy hónap.... Sejthettem volna...
-Ez most komoly, ugye?
-...úgy látszik, csak az időt töltötte ki velem... Napok óta volt valami a levegőben, valami szúrós szagú... Gáz, hogy nem mertem észrevenni... Pedig mindig próbáltam kényeztetni...
-Hö, ühüm.- köszörülte meg torkát az éhes, mintha mondani akarna valamit.
-Egyél, mert már tényleg kihűl!
A szakács odébb ballag; az éhes ember eszik. Csönd.
Pár perc múlva.
-Na, ja.
-Mi na ja?
-A kaja.
-És tudod mit mondott amikor elment?
-...
-Fel a fejjel!... és köszi a finom kajákat.
HAGYMÁS SERTÉSSZELET, FÜSTÖLT SAJTTAL
Hozzávalók:
4 adag sertéskaraj
2 fej vöröshagyma
15 dkg füstölt sajt (reszelve)
1 ek. mustár
1,5 dl fehérbor
kakukkfű
bors, só
A felszeletelt karajt gyengén megklopfoljuk, sózzuk, borsozzuk és mindkét oldalát lisztbe mártjuk. Hevített zsiradékban elősütjük, majd félre tesszük a hússzeleteket.
Közben a vöröshagymát felkockázzuk és a hús sütésből visszamaradt zsiradékban kissé megkapatjuk (nem kell puhára párolni) és kakukkfűvel ízesítjük. Ezután felöntjük a borral, hozzáadjuk a mustárt, sót, borsot. A lángot legyengítjük. A karajszeleteket visszarakjuk a hagymás párolólébe és felöntjük annyi vízzel, hogy ellepje. Fedő alatt pár percig pároljuk. Beleszórjuk a füstölt sajtot és már fedő nélkül, mozgatva, kavargatva szépen felolvasztjuk, készre főzzük, szükség szerint pótoljuk a folyadékot (vízzel, borral, kinek hogy) és utóízesítjük.
Szerintem elég szaftot ad ez a mennyiség, de ha többet (szaftosabbat) szeretnénk adjunk hozzá plusz folyadékot és igény szerint étkezési keményítővel sűrítsük. Ebben az esetben mustárt is adhatunk még hozzá.
Végül is mindegy, de krumplival tálaljuk.
-Mindegy, de krumplival.
Közben felkockázza a hagymát. Nem sír. Lehet, hogy lenne rá oka; ma valahogy nagyon furcsa. Vidám, mindig viccelődő ember, de ma szótlan és talán picit szomorkás. Fölösleges lenne megkérdezni mi a problémája, úgysem válaszolna őszintén, csak kínos mosollyal annyit mondana, álmegnyugtató hangon - Semmi. Ebből a semmiből viszont, sokkal több mindet kihall az ember, mint azt gondolná. Az is lehet, hogy gondolja, sőt tudja. Mindig is azt hangoztatja a maga bölcsességével
- Nincs szükségetek az én gondjaimra.
Egyre jobb illatok töltik meg a konyha, most egy kicsit hűvös, rideg levegőjét. A szakács látszólag csak az ételt figyeli; az éhes ember a szakácsot. Gyermekies mozdulattal kapják el fejüket, amikor ebben a jó illatú, görcsös csendben, mégis találkozik tekintettük.
Dugó-nyöszörgés és egy szolid, illedelmes pukkanás. Sistergés, felcsapódó bor-gőz, (istenem megint ezek a mennyei illatok), egy „biztonsági” kóstolás, egy kis kakukkfű és egy csipet só. Kész. Kialszik a tűz (ez is), nem sistereg tovább. A szakács lomha, unott léptekkel elindul a tálaló felé. Tálal.
-Jó étvágyat!
-...
-Egyél mert kihűl... ez is.
-Mi van veled?
Tudta, hogy nem ússza meg ezt a napot sem.
-Semmi.
Kínos és néma pillanatok következnek. A szakács össze-vissza pislog, ruháját igazgatja, füle mögé simítja azt pár szál, kikandikáló haját. Már éppen sarkon fordulna, hogy kilépjen ebből a beszélgetésből, de az éhes ember nem hagyja.
- Mi a gáz?
-Szúrós szagú, légnemű anyag.- és bugyuta, erőltetett mosoly kísértetében kacsint egyet. A kacsintás sem sikerül igazán.
-Ne ökörködj! Mi a hézag?
-...
-Na, mond már!
-... tegnap veszekedtünk és ott hagyott.
-??? Kicsoda???
-Anita.
-?Anita?
A szakácsot több mint két éve nem látták nővel. Az éhes (most már mindenre) nem tudott mit kezdeni ezzel az információval. Látta, hogy ez nem vicc vagy legalább is úgy érezte. Most ő volt a tehetetlenebb. Bénító egy helyzet.
-... asszony volt, válni akart... Több mit négy hónap.... Sejthettem volna...
-Ez most komoly, ugye?
-...úgy látszik, csak az időt töltötte ki velem... Napok óta volt valami a levegőben, valami szúrós szagú... Gáz, hogy nem mertem észrevenni... Pedig mindig próbáltam kényeztetni...
-Hö, ühüm.- köszörülte meg torkát az éhes, mintha mondani akarna valamit.
-Egyél, mert már tényleg kihűl!
A szakács odébb ballag; az éhes ember eszik. Csönd.
Pár perc múlva.
-Na, ja.
-Mi na ja?
-A kaja.
-És tudod mit mondott amikor elment?
-...
-Fel a fejjel!... és köszi a finom kajákat.
HAGYMÁS SERTÉSSZELET, FÜSTÖLT SAJTTAL
Hozzávalók:
4 adag sertéskaraj
2 fej vöröshagyma
15 dkg füstölt sajt (reszelve)
1 ek. mustár
1,5 dl fehérbor
kakukkfű
bors, só
A felszeletelt karajt gyengén megklopfoljuk, sózzuk, borsozzuk és mindkét oldalát lisztbe mártjuk. Hevített zsiradékban elősütjük, majd félre tesszük a hússzeleteket.
Közben a vöröshagymát felkockázzuk és a hús sütésből visszamaradt zsiradékban kissé megkapatjuk (nem kell puhára párolni) és kakukkfűvel ízesítjük. Ezután felöntjük a borral, hozzáadjuk a mustárt, sót, borsot. A lángot legyengítjük. A karajszeleteket visszarakjuk a hagymás párolólébe és felöntjük annyi vízzel, hogy ellepje. Fedő alatt pár percig pároljuk. Beleszórjuk a füstölt sajtot és már fedő nélkül, mozgatva, kavargatva szépen felolvasztjuk, készre főzzük, szükség szerint pótoljuk a folyadékot (vízzel, borral, kinek hogy) és utóízesítjük.
Szerintem elég szaftot ad ez a mennyiség, de ha többet (szaftosabbat) szeretnénk adjunk hozzá plusz folyadékot és igény szerint étkezési keményítővel sűrítsük. Ebben az esetben mustárt is adhatunk még hozzá.
Végül is mindegy, de krumplival tálaljuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése